Boxcutter első megjelenése előtt már egész London a “Brood”-ra vadászott és 2005-ben megérdemelten aranyozták be a nevét az év felfedezettne kategóriában a Dubstep Awards-on. Szinte rögtön ezután egy Planet Mu-s négyszámos kitérőt beiktatva (Tauhid), ereje teljében csapott le az észak-ír srác az egyik legjelentősebb dubstep albummal, a “Oneiric”-kel. Újabb év telt el, újabb kötelező darab kerülhet fel a polcra. Barry mintha elevenen boncolná fel a MIDI csatornák húskötegeiből álló házi kedvencét, talán ezért lüktet a szilikon alapú, szobatiszta élőlény. Méghogy nincsenek idegen lények! Barry ott rejteget egy furcsa, DSP processzoridővel táplálkozó példányt a stúdiójában. Egy puha, meleg szőnyegen elterülve, finom éteri hangokkal simogatva fémes szilánkokat farag bármilyen Földön fellelhető dobszerkezetből. A stúdióban szinte minden irányból egy romantikus hangfoszlány libben elő, hogy kiváló ellentétpárt alkossanak a sarkokból előkúszó, torzítóval táplált digitális amőbákkal. Barátunk fura játszóteret alkotott, ahol a süppedősen morajló részek emelkedett pátosszal találkoznak és sokszor az electronica vagy ambient címszavak száraz zsemleként málnak szét egy-egy nitróval száguldó, majd atomjaira törő dobloop útjában. Azt hiszem klasszikus album született, mely egyszerre emlegeti a korai Warp-os időket, AFX trükkös gegjeit, a jungle körmönfont dobdarálóját és a dubstep nyelvezetét. Jó adag romantika és felemelő vidámság bújik meg az urbánus megközelítésben tálalt, krómozottan csillogó, csattogó és karcoló ritmusokon. Sokszínű, dallamos, innovatív és technikás album, amit lassan két hete nem tudok kivenni, de ez sem menti fel Barry-t: követelem, hogy vallja be, egy idegen a játszópajtása!